A magyar zsidóság kétharmadának pusztulásáért vitathatatlan felelősség terheli a magyar hatóságokat. A német megszállókat kiszolgáló kormányzat által irányított csendőrség és rendőrség valamint a közigazgatási hatóságok lelkes közreműködése nélkül a német nácik képtelenek lettek volna néhány hét leforgása alatt 430 ezer embert Auschwitzba deportáltatni. A zsidóellenes rendeletek végrehajtását, a gettósítást és a deportálást általában embertelen hatósági önkény kísérte. A zsidókkal szemben különösen a csendőrség járt el brutálisan.

Faragho Gábor altábornagy, a csendőrség főfelügyelője 1944 nyarán rendkívül elégedett volt a magyar csendőrség magatartásával. Szerinte az egész országra kiterjedő akcióban résztvevő 20.000 csendőr közül alig néhány viselkedett kifogásolhatóan, ezt pedig "nullával egyenlőnek kell vennünk".[1] A túlélők tapasztalatai homlokegyenest ellentmondanak az állításnak: "nullával egyenlőnek" a deportáltakkal tisztességesen viselkedő csendőrök számát "kell vennünk". 

Különösen azok az ún. "nyomozóalegységekhez" tartozó csendőrök tűntek ki kegyetlenségükkel, akik a nagyobb gyűjtőtáborokban és deportációs központokban működtek. Ezek az alakulatok végezték a zsidók kifosztását, és gyakran a legbrutálisabb eszközökkel vallatták a módosabb (vagy módosabbnak hitt) zsidókat. A csendőrnyomozók részt vettek a bevagonírozásnál is. Bár a csendőrség elvileg csak a vidéket ellenőrizte, a városokban pedig a rendőrség feladata volt a hatósági akarat végrehajtása, mégis sok városban a két testület együtt lépett fel a zsidók ellen.

A "zsidótlanítást" végrehajtó magyar szervek viselkedése a más országokban működő hasonló szervezetekéhez képest is szokatlanul brutális volt. Ez még a németeknek is feltűnt, ezért jegyezte meg szemforgató módon Eichmann a következőket: "Egyes esetekben embereimet megrázta a magyar rendőrség [értsd: csendőrség, Eichmann nem tesz különbséget a két testület között] embertelensége. Wisliceny [SS-Hauptsturmführer, Eichmann közeli munkatársa] beszámolt róla, hogy bár nem mindenhol, de néhány kerületben a rendőrök úgy hajtják a zsidókat a vagonokba, mint a barmot a vágóhídra."[2] A korábban a szlovákiai és görögországi deportálásokat irányító Wislicenyben valóban mély nyomott hagyhatott a látvány, mert egy alkalommal állítólag így szólt Freudiger Fülöphöz, a Zsidó Tanács egyik  tagjához: "Úgy látszik, a magyarok valóban a hunok leszármazottai; nélkülük így sose boldogultunk volna."[3]

A csendőrség brutális eljárása nem elszigetelt jelenség, hanem általános és közismert tendencia volt. Sztójay Döme a kollaboráns kormány miniszterelnöke  és Angelo Rotta pápai nuncius július elejei tárgyalásán Rotta mindenekelőtt a kikeresztelkedett zsidók érdekében emelt szót, de kérdőre vonta Sztójayt a csendőrség "kegyetlen és megalázó" módszereivel kapcsolatban is.[4] Hamvas Endre csanádi püspök  Serédi Jusztinián hercegprímást levélben arra kérte, hogy az általa személyesen is tapasztalt "felháborító eljárásra" hívja fel Sztójay figyelmét. Hamvas Sztójay korábbi kijelentésére[5] reflektálva így ír: "A miniszterelnök úr túlzottnak tartja a kegyetlen és kíméletlen eljárásról szóló híreket. De történhetik-e az otthonból való kihurcolás, utolsó ékszertől, jegygyűrűtől való megfosztás, 70-75 embernek egy vasúti kocsiba való zsúfolása, 4-5 napon át lezárva, élelmiszer, vízellátás nélkül szállítása kegyetlenség nélkül?"[6]

Június elejei leiratában Horthy Miklós kormányzó Endre László és Baky László belügyi államtitkárok felmentését kérte Sztójaytól, elsősorban a gettósításnál és a deportálásnál tapasztalható brutalitás miatt. "Mindenekelőtt világos, hogy ami ezen a vonalon ["zsidókérdésben"] német intézkedés, vagy ami német kívánságra tett kormányintézkedés volt, azt nem állhatott módomban megakadályozni, így e tekintetben passzivitásra voltam kényszerítve.[7] Bár ilyképp a tett intézkedésekről nemcsak előzetesen nem szereztem tudomást, hanem utólag sincs mindenről tájékoztatásom, mégis az utóbbi időben olyan értesüléseket kaptam, hogy ezen a vonalon számos vonatkozásban több történt nálunk, mint maguknál a németeknél, részint pedig olyan brutális, sőt olykor embertelen módon, ahogyan maguknál a németeknél sem történtek intézkedések. [A szerzők kiemelése][8]" Másutt Horthy a "különösen kegyetlen és számos esetben indokolatlan intézkedésekről"[9] beszél. Horthy 1944. július 17-én írott levelében még Hitlernek is megemlítette azokat a "sokszor brutális és embertelen módszereket", amelyek a vidéki zsidóság deportálást kísérték.[10] Hitlernek hiába panaszkodott: a csendőrséget olyan kormánytagok irányították és felügyelték, akiknek a kinevezési papírján az ő aláírása szerepelt, a csendőröket pedig nem a Hitler iránti feltétlen hűségre, hanem Magyarország kormányzójának fenntartás nélküli szolgálatára nevelték.

A csendőrök DEGOB-jegyzőkönyvek tükrében - gettósítás, deportálás

Amiről Eichmann, Wisliceny, Rotta, Hamvas és Horthy csak híreket hallott, azt a magyar zsidók személyesen tapasztalták. A csendőrség általános kegyetlenségének cáfolhatatlan bizonyítéka, hogy az ország más-más részeiből érkezett túlélők egymástól függetlenül egyöntetűen kegyetlennek és embertelennek látták a csendőrök működését. A mintegy 3500 DEGOB-jegyzőkönyv körülbelül harmada említi csendőröket, e visszaemlékezések több mint kilenctizede elmarasztalóan szól róluk. (Az anyag majdnem felét kitevő munkaszolgálatosok illetve budapestiek ritkán találkoztak csendőrökkel, sok jegyzőkönyv-vezető pedig idő hiányában rögtön a lágerbe való megérkezésről kezdte kérdezni a túlélőket, így sokan nem számolhattak be magyarországi tapasztalataikról.)

A magyarországi zsidóknak már a német megszállás előtt is voltak negatív tapasztalatai a csendőrökkel kapcsolatban. Ezek azonban ritkább példák, a zsidóellenes atrocitások az ország 1944-es német megszállása után váltak általánossá. Perecsenyen a jegyző által feljelentett zsidókat a csendőrök elvitték, ilyenkor ők "félig agyonverve  jöttek haza".[11] Beresován a csillag nélkül közlekedő zsidókat a csendőrök "összefogdosták és nagyon csúnyán megverték, különösen a férfiakat nagyon bántalmazták. Bementek a zsidóházakba, loptak, fosztogattak, mindenünket elvették".[12]

Ilosváról már az 1941-es körösmezei deportálások során sok zsidót elvittek. A faluban maradtaknak 1944 tavaszán fordult igen nehézre a helyzetük. "1944-ben a németek bejövetele után a magyar csendőrök nagyon brutálisak voltak a zsidókkal szemben, a zsidók nem mertek az utcán járni."[13]

Ugyanilyen tapasztalatai voltak a kövesdligeti J. B-nek. "... a németek bejövetele után a zsidók állandó inzultusoknak voltak kitéve, az ablakokat betörték, nem mertünk az uccára (sic!) menni, mert különösen a férfiakat a csendőrök nagyon megverték."[14] 

Szintén egy kárpátaljai faluból származott az az 1944-ben 17 éves lány, aki így emlékezett a megszállás és a gettósítás közötti alig egy hónapra: "Bementek a magyar csendőrök a lakásokba, pénzt, értékeket követeltek, és aki nem vallotta be, hogy hova rejtette értékeit, azt félholtra verték."[15]

A bártházai B. L-ért egy nap eljöttek a csendőrök és "le kellett vetnem a cipőmet és a  harisnyámat, az egyik csendőr véresre verte [a talpam] egy vasfűrésszel." A csendőrök nem kérdeztek semmit, B. L. sosem tudta meg, hogy miért kapta a kiadós verést.[16]

Mindez azonban csak a kezdet volt: 1944. április 16-án megkezdődött a vidéki zsidók gettósítása. Huszton a "csendőrök durvák és rosszak voltak, alig adtak időt a becsomagolásra és elvittek minket a gettóba." - idézte fel az 1944-es év áprilisát másfél év múlva R. B..[17]

Técsőről a sátoraljaújhelyi gettóba kerültek azok az asszonyok, akik fontosnak tartották megnevezni kínzóikat: "A csendőrök, akik Tárkányban elképzelhetetlen durvasággal bántak velünk, a következők voltak: Németh Béla tiszthelyettes, Bódy András, Demeter József, Domrádi (ez utóbbit Kassára helyezték át), Pálfalvi."[18]

A kisvárdai gettósítás "a legborzalmasabb terrorizálások és szidalmazások közepette zajlott le. Gumibotokkal felszerelve csendőrök vállalták a kísérő szerepét, akik nem nézve férfit és nőt, gyermeket és öreget, mindenkit egyaránt ütve-verve hajtottak a kijelölt területre."[19]

A I. deportálási zóna  legnagyobb gyűjtőközpontja Munkács volt. Itt két gettóban 27.000 kárpátaljai zsidót zsúfoltak össze április 16. és 18. között. A környékbeli községek zsidói a téglagyárba, míg a munkácsi lakosok a városi gettóba kerültek.[20] A csendőrség és a városi rendőrség az SS-el karöltve mindkét helyen már-már fokozhatatlan brutalitással kezelte az összezsúfolt zsidókat.A városi gettó lakóit egy szombaton behajtották a munkácsi zsinagógába és egész nap ütötték-verték őket. "[A zsinagógában] véresre verték őket [a beszállítottakat], majd sportoltatták,[21] ami nagy kínzások között ment végbe, kettőt le is lőttek. Este agyonkínozva, véresen jöttek vissza, sokan a kórházba kerültek, ami szintén a gettóban volt."[22]

A téglagyárba zsúfoltak sem jártak jobban. Az akkor 16 éves B. I. szerint itt a "csendőrök gonoszságait csak az ott lévő három SS múlta felül".[23] Königsberg Dezső fakereskedő úgy emlékezett, hogy "több embert megöltek itt botütésekkel a tábori csendőrök és SS-ek ..."[24]

A munkácsi téglagyárban a SS-ek és a csendőrök zsidó nőket erőszakoltak meg: "Úgy a németek, mint a csendőrök - utóbbiak még inkább - erőszakot követtek el fiatal lányokon, akiket aztán kórházba kellett szállítani."[25]

Május 15-én deportálták a téglagyárban sínylődőket, a városi gettó lakóit pedig áthajtották a téglagyárba, hogy a következő napokban őket is elhurcolják.[26] "Amikor a városi gettóból a téglagyáriba költöztünk át, az úton annyira hajszoltak, hogy szaladni kellett, minden tíz lépésnél állt egy katona és mindenki ütött egyet az emberen. Négy halott is volt útközben. A téglagyárban volt egy budapesti tanár, énekelni kellett neki; de különösen a rabbikat verték agyon." [27] Ugyanerre az útra 11 munkácsi lakos így emlékezett közös jegyzőkönyvükben: "Úgy hajtottak bennünket az úton, mint a lovakat, nagy kerülővel vezettek bennünket a téglagyárba. Aki hátramaradt, azt lelőtték, a hozzátartozóknak hátranézni sem volt szabad."[28]

Hasonló volt a helyzet a zóna más nagyobb gettóiban is (Ungvár, Nagyszőllős, Beregszász, Huszt, Iza, Técső, Sátoraljaújhely, Máramarossziget, Mátészalka, Nyíregyháza). Az ide szállított zsidóknak munkácsi társaikhoz hasonló tortúrán kellett átesniük.[29]

Bár a DEGOB-jegyzőkönyvek iratanyaga a II., III., IV., V. és VI. deportálási zónában történteket nem dokumentálja olyan alaposan, mint Kárpátalja holokausztját, a csendőrségnek a gettósítás során tanúsított kegyetlenségére ezekről a területekről is bőven találunk példákat.

Észak-Erdély zsidóságára a második deportálási hullámban került sor. W. N-nek a szatmárnémeti gettóban zsidó rendfenntartóként sikerült elkerülnie az atrocitásokat, "de borzalommal néztem, hogy a tábori csendőrök és SS-ek mit csinálnak a többi zsidókkal.""[30] Grünstein Mór géplakatos így beszélt a szamosújvári gettóban töltött napjairól: "Itt vallatni kezdtek a csendőrök, miközben ütöttek-vertek...Ha abbahagyták, másnap folytatták a verést".[31] 

A III. deportálási zónába tartoztak azok az észak-magyarországi gettók, ahonnan következő példák valók. H. V. édesapja jómódú balassagyarmati zsidó volt, ezért a csendőrök a gettóban "beidézték és vallatás közben félholtra verték."[32] Érsekújváron a "gazdag embereket összeverték úgy, hogy kórházba kerültek."[33] A miskolci gettóban a csendőrök "specialitása" a bikacsökkel való ütlegelés volt.[34]

A IV. deportálási zóna Magyarország Dunától keletre fekvő déli területeit foglalta magában, míg az V. zónába Nyugat-Magyarország délnyugati része tartozott. "Itt [a debreceni téglagyárban] tábori csendőrök ügyeltek fel ránk, azonkívül egy német SS járt ellenőrizni bennünket, és amikor megjelent, rögtön vigyázzállásba kellett állni, ha egy öreg ember nem tudott azonnal felállni, ütötték-verték őt." - számolt be gettóélményeiről R. S. hajdúböszörményi szabótanonc.[35] A sárbogárdi gettó házaiban "egyik reggel megjelentek a csendőrök és házkutatás keretében teljesen kifosztottak ..."[36]

Az eredeti tervek szerint a VI. deportálási zóna a főváros és közvetlen környéke lett volna. A hadi helyzet, az erősödő nemzetközi tiltakozás és felháborodás, valamint a megsemmisítésről szóló ismeretek terjedése arra késztették Horthyt, hogy július elején nemet mondjon  a náciknak. Az ismét aktivizálódó kormányzó ezzel - átmenetileg - megmentette Budapest zsidóságát a deportálástól, amelyet azonban a főváros-környéki településeken élők nem kerülhettek el: őket a május vége és június vége közötti időszakban gettósították, majd június 30. és július 3. között deportálási központokba szállították. A két legnagyobb ilyen gyűjtőtábor a budakalászi és a monori téglagyár volt. Ezek őrzését is a csendőrség látta el,[37] amely általában itt sem viselkedett másképpen, mint az ország többi részében.

Dr. László Ilona orvos az újpesti gettóból került Budakalászra. "A téglagyárban rengeteg ember volt összezsúfolva. Enni nem adtak. ... Verték az embereket, hogy bevallják, hova rejtették el a pénzüket és ékszereiket."[38] Gyilkosság is előfordult.[39] Weisz Jenőnét olyannyira megviselték a Budakalászon átéltek, hogy másfél évvel később úgy látta: "talán Auschwitz sem volt olyan rettenetes, mint a budakalászi téglagyár".[40]

A helyzet a monori téglagyárban is hasonló volt. Az elegendő víz és élelem nélkül tengődő zsidókat az értékek után kutató csendőrök tartották rettegésben. "A csendőrök villanyárammal vallattak, különösen a gazdagabb, tekintélyesebb férfiakat szedték össze és verték őket, kutatva ékszerek, pénz után. Szinte már-már ott tartottunk, hogy alig vártuk a bevagonírozást." - emlékezett L. K

Deportálás Körmenden

A gettósítást, majd a koncentrálást követően hamarosan - pár nappal vagy héttel később - következett a deportálás. A megelőző fázisokhoz hasonlóan, a csendőrség a bevagonírozás során is indokolatlan brutalitással lépett fel.

A már-már rutinszerűvé vált kegyetlenség mellett a zsidók arról is beszámolnak, hogy a csendőrök változatlanul jó üzletnek tekintették a deportálást, és egészen a magyar határig minden alkalmat megragadtak, hogy értékeket (készpénzt, ékszert, órákat) zsaroljanak ki a szerencsétlenektől. "Az ilosvai állomásra vittek, az úton össze-vissza vertek, és véresre verve a waggonokba (sic!) raktak. Az egyik waggonból kiemeltek 10 férfit és azt mondták, hogy ha nem adunk oda minden ékszert, ami még nálunk van, akkor azt a tíz férfit agyonlövik. A végén véresre verve kerültek vissza a waggonba."[42] "85-en szálltunk be a waggonba, ez maga is elég lett volna, de állandóan kínoztak bennünket az úton, és lelövéssel fenyegettek, ha nem adjuk oda nekik az értékeinket." [43] "A csendőröknek mindenért fizetni kellett, azért is, hogy öt percre kinyissák a vaggon ajtaját és azért is legalább száz pengőt, hogy egy kis vízhez juthassunk."[44]  

Volt persze olyan eset is, hogy a deportáltak még pénzért sem juthattak vízhez, ehelyett "[a csendőrök] köveket dobáltak a kis ablakon ránk, úgyhogy a szomjúságtól egyedül a mi waggonunkban (sic!) 10 öreg halt meg."[45] A munkácsi téglagyárból elszállított második transzport vagonba zsúfolásakor sem volt kegyelem: "Ha valaki vizet kért, azt lelőtték".[46] A az egyik Békásmegyerről Auschwitzba tartó szerelvényt kísérő csendőrök "kétszer belelőttek a vagonba, mert a nők őrjöngtek vízért."[47] 

A nyilas korszak

A október 15-16-i nyilas hatalomátvételt követően több tízezer magyar zsidót indítottak útnak Németország felé. A németeknek "kölcsönadott" zsidó kényszermunkások közül a Budapesten elfogottakat gyalog, a frontról és a hátországból kivont munkaszolgálatos századokat pedig részben vasúton deportáltak nyugatra. Mindkét csoport kapcsolatba került a csendőrséggel. A tapasztalatok nagyjából megegyeznek a nyári deportálások túlélőinek benyomásaival.

A józsefvárosi pályaudvaron működő csendőrök közül sokan mindenekelőtt anyagilag zsigerelték ki a deportáltakat.  A vagonok ellátása (víz, élelem, szükség elvégzése) továbbra is elégtelen volt, a durvaság sem volt ritka,[48] sőt arra is sor került, hogy a szökést megkísérlőket kivégezték,[49] de a vidéki deportálások esetében tapasztalt brutális fellépés ritkábban fordult elő. Jellemzőbb volt, hogy a csendőrök az éhező és szomjazó emberekből minden pénzt megpróbáltak kisajtolni. "Nagy összegeket vettek fel a csendőrök tőlünk azért, hogy szükségletünket elvégezhessük útközben, a pénzt felvették, de kiszállni nem engedtek senkit."[50]- mondta később F. F. Dr. H. A. így emlékezett ezekre a megpróbáltatásokra.: "A kísérő csendőrök kihasználták rendkívüli éhségünket és szomjúságunkat és pl. egy pohár vízért órákat és gyűrűket vettek el."[51] S. F. és társai hat napot utaztak úgy, hogy a vagonban sem élelem, sem víz nem volt. "2-300 pengőért adtak egy vödör vizet és a kis kabátom levetettem magamról, hogy kapjak érte két kis karéj kenyeret és egy negyed kiló nyers sózott oldalast. Ezen éltem 6 napig." [52]